Utoljára talán 22 évesen írtam blogot. Tettem mindezt azért, mert mérhetetlen vágyat éreztem az iránt, hogy megosszam sérelmeim a nagyvilággal. Nem volt cél, hogy hatalmas olvasottságra tegyek szert....csak ki akartam magamból írni a sok mérgező dolgot...a mérgeket, melyek mióta csak az eszemet tudom, betegítik a lelkem... Valószínűleg ha valaki elolvassa soraim, nem fog hasznos tanácsokra lelni. Maximum párhuzamot vonhat elkorcsosult életem darabkái és sajátja között, és talán ledermed egy pillanatra. Vagy nem. Mert megnyugszik, hogy igen, ő jól csinálta, ez a bolond pedig majd rájön idővel... Már most tudom, nem fogok. Egyesek szerint nem ártana szakemberhez fordulnom, hogy rendbe tegye a lelkem. Na már most kérem szépen úgy vélem nem szakemberre lenne szükségem. Hanem arra, hogy kiadhassam fájdalmaim, vagy épp boldog pillanataim, amikből bevallom már megint vajmi kevés jut . És, hogy törődjenek velem, de igaziból. Na szóval, elkezdem, aztán vagy abbahagyom vagy amíg csak látok és gépelni tudok, írogatok. Tetszik vagy sem, nem érdekel, végre anélkül közölhetem véleményem, hogy senki nem szólhat rám. Szóval üdv kedves idegen, mindenféle magasztos gondolatoktól mentes oldalamon. Eléd tárom lelkem-életem.
